Miért beszélünk ennyit stratégiákról? Miért bonyolódunk bele ilyen mélyen a stabilitás és instabilitás témájába? Miért tárgyaljuk a cég részéről az önzőség fontosságát? Hát nem lenne elég csak éppen eleget foglalkozni a vevőszerzés praktikáival? Hát nem lenne elég csak a marketingesek káprázatosnak tűnő eredményeivel – értsd: 128%-os növekedést értünk el, mikor átírtunk egy szót a címsorban! Csináld utánunk! – elfednünk a mélyben húzódó mechanizmusokat, és örülnünk annak, hogy van eszközünk, hogy egyről kettőre növeljük a vásárlóink számát? Olyan könnyű lenne csak a könnyű dolgokkal foglalkozni. Olyan könnyű lenne csak a pénzt számolgatni. Olyan végtelenül könnyű lenne a tengerpartról egy koktélt kortyolgatva a felfutási görbékben gyönyörködni... Mindenkinek vannak olyan álmai, hogy a kemény munka után majd jön az édes pihenés, de gyengébb pillanatainkban olyasmire is vágyunk, hogy kemény munka NÉLKÜL is legyen már meg az az édes pihenés, ha lehetséges! Mindenkinek mások a céljai, mások a prioritásai és mások az eszközeik összessége is, mint ahogy az erőforrásaik is különböznek. De a hibák, amiket el lehet követni, és amikkel a céget fejlődő és virágzó helyett önpusztító üzemmódba lehet kapcsolni, mondhatni, tipikusak. Hogy miért egyenesen önpusztítás egy olyan döntés, ami a virágzás és fejlődés ellenében hat? Miért nem lehet egyszerűen csak stagnálást előidéző esemény…

Az eddigiekhez képest milyen feladatai vannak a mémekkel egy piacvezetőnek? Illetve mik a feladatok akkor, amikor még csak úton vagyunk a piacvezetőség felé, de már ki lehet jelenteni, hogy nagyon jó úton vagyunk? Ahogy előző héten is szó esett már róla, a piacépítésben kardinális kérdés, hogy milyen gyorsan tudod a lehető legnagyobb szeletet kihasítani magadnak... Ugyanis a piacot gyorsan, tehát látszólagos erővel a maga uralma alá hajtó vállalkozások előtt mindenki meghajol. Nemcsak a piac résztvevői, hanem a piacon túli cégek, szervezetek, emberek, hivatalok. Emlékezz csak vissza amikor annak idején az OLX és a Jófogás csatározásának lehettünk tanúi. Egyszer csak megjelent az országban két iszonyatosan eltökélt apróhirdető oldal, és olyan háborút indítottak a felhasználókért, amire korábban nem láthattunk precedenst. Akkoriban egy webmester fórum tagja voltam, ahol  – emlékszem –, a tagok nagyon örültek annak, hogy megjelentek ezek a nagy szereplők, mert többeknek volt apróhirdetési oldaluk, és hát nem igazán tudtak velük növekedést elérni, mert a Vatera minden ügyfelet elvitt. A lelkes apróhirdetési-weboldal tulajdonosok azt hitték, hogy a két nagy csatározásából majd ők is felcsipegethetik a lehulló morzsákat. Én nem hittem ebben. Ugyanis ezek a lelkes weboldal tulajdonosok nem látták a mögöttes folyamatokat, meg azt, hogy mekkora költségvetéssel dolgozott ez a két…

Most, hogy már túl vagyunk két elméleti alapozón - itt és itt -, amikor is tisztáztuk, hogy mik az evolúciósan stabil és instabil stratégiák, milyen lehet galambnak és héjának lenni egy-egy piaci szituációban, továbbá a mémek beépíthetőségéről is tettünk már említést, most már kanyarodjunk rá arra, hogy hogyan használhatod a mémeket a piacépítésben. Következő alkalommal arról lesz szó, hogy hogyan használhatod a mémeket a piacvezetésben – mert a két tevékenység, az építés és a vezetés nem ugyanazok, de hát itt köztünk ezt már mindenki tudja szerintem :). Mi a mém? A mém-elméletet az általam már sokat emlegetett Richard Dawkins találta fel, Az önző gén című könyvében egy külön, lezáró fejezetet szánva a témának. A mém elméletre azért volt szükség, mert az örökítés és a gén túlélésének témájához kapcsolódva minduntalan felmerült a kérdés, hogy hogyan adhatjuk át a tudást az utókornak? Hogyan örökítheti át egy szülő a saját élettapasztalatait a gyerekeinek? Átörökítjük a szemünket, orrunkat, kognitív képességeinket, de azt, hogy a forró vasaló talpához nem szerencsés kézzel nyúlkálni, azt meg kell tanítanunk a gyerekünknek, ő nem fog ezzel a tudással születni, mi hiába égettük már meg korábban magunkat vasalás közben. A mém-elmélet azt mondja, hogy azt a rengeteg mindent, amit életed…

Galamb akarsz lenni vagy héja? És a céged? Nemrégiben beszéltünk Darwinról, evolúcióról, természetes kiválasztódásról, Dawkins önző génjéről, evolúciósan stabil és instabil stratégiákról, és az önző cég fogalmáról. Oda jutottunk, hogy a cégnek eleve önzőnek kell lennie, mert máskülönben nincs is rá szükség. A cégek a társadalom azon elemei, akik keresik és vállalják a nyílt harcot a túlélésért. Csatároznak, harcolnak, békeidőben pedig készülnek a következő összeütközésre. Közben a céljuk persze NEM a harc. Hanem – legjobb esetben – a profit, és a profit az általi megszerzése, hogy közben mások, konkrétan a külső és belső vevőinek érdekeit szolgálják. Az a legjobb kombináció véleményem szerint, ha egy cégnek az a küldetése, hogy másokat hozzásegítsen a versenyben való győzelemhez, miközben ő maga is győz. Ezt nevezik win-win helyzetnek. Az elvek csapdájában Akik ismernek, tudják rólam, hogy az elvek embere vagyok. Ez bizony egy evolúciósan instabil stratégia a cégem számára. Ugyanis az elvhűségem miatt például nem vagyok hajlandó olyan saját cégem számára nyerő helyzetekbe belemenni, amivel másoknak ártok. Nem károsítok meg másokat, hogy nekem átmenetileg, vagy akár hosszú távon jobb legyen. Nem mutatom magam erősebbnek, mint amilyen vagyok. Nem mutatom magam nagyobbnak sem, pedig ezek mind-mind instabil stratégiák. Ezek ellenére túlélek, de az életem sokkal…

Ha a céget egy organikus szervezetként képzeljük el – merthogy az is, hiszen emberek működtetik –, akkor könnyedén párhuzamot vonhatunk az életben fellelhető túlélési és fejlődési stratégiák és a piaci túlélés és fejlődés között. De nem elég a párhuzamot meglátni, érdemes értelmezni  is tudni, és a cégünk hasznára felhasználni ezt a tudományunkat. Kezdjük az elején! Az evolúciós stratégiák Az evolúciót Darwin, 1859-ben úgy írta le – konyhanyelvre átültetve a könnyebb érthetőség kedvéért –, hogy azok a létformák élnek túl és örökítik át a saját tulajdonságaikat a legeredményesebben, amik a legjobban tudnak alkalmazkodni. Ezt nevezzük adaptációs képességnek. Az evolúciót sokan úgy értelmezik, hogy „az erősebb él túl”, de sokkal inkább értelmezhető úgy, hogy „az okosabb él túl”. Darwin és követői annak idején még kizárólag a csoport túlélését tekintették túlélési célnak, és azt vallották és tanították, hogy minden egyéni megoldás is ennek a csoporttúlélésnek – konkrétan a FAJ túlélésének – van alárendelve. De aztán jött Richard Dawkins és az 1970-es években előállt az önző gén teóriájával, ami előbb kicsit felforgatta, és továbbvitte a darwini utat. Dawkins célkeresztbe került a tevékenysége miatt, mert a széles közönség számára publikálta könyvét, ő is mindent átfordított közérthető nyelvre, ami miatt a tudósok persze azonnal támadták. De…

Imádom a politikai és közéleti filmeket, főleg azokat, ahol választásokra is készülnek, mert ilyenkor mutatkozik meg a stratégia ereje és a stratégiátlanság erőtlensége. Imádtam ez miatt az Elnök embereit, imádom a The Good Wife – (magyarul: Férjem védelmében... tipikus magyarosított rossz cím, de hát ez van, ezzel kell főznünk) sorozatot, és most kedvencem a maga sokkoló tartalmával a Brexit – The Uncivil War című angol film is. (Még mielőtt felmerülne a kérdés, a Kártyavár – House of Card – nem a kedvencem. Visszataszító számomra, ha pszichopaták és szociopaták érvényesülését kell hosszasan a képernyőn is néznem. Látjuk eleget a valóságban.) Azért (is) szeretem ezeket a filmeket és sorozatokat, mert bepillantást engednek egy olyan világba, amikből mind a földi halandók, mind a kispályások ki vannak zárva. Helyesen. Ez olyan, mintha közlegényeket akarnánk a háborús stratégiák közelébe engedni. Lehetnek jó ötleteik, jó meglátásaik, de rájuk döntéseket bízni életveszély lenne. Ahhoz, hogy hadvezér lehessen valaki, ahhoz fel kell nőni, de előtte persze nem árt, ha eldönti, hogy a hadvezérkedés egy fontos célja. Mert aki véletlenül kerül oda, az sosem lesz jó hadvezér – mivel fogalma sem lesz a stratégiai gondolkodásmódról. Márpedig a stratégiaalkotáshoz muszáj a stratégiai gondolkodásmódot alkalmaznunk. Ezek a politikai témájú filmek és…

... a nem piacvezetőket pedig örökre távol tarthatja ez a végzetes ballépés a valódi sikerektől. Senki sem akar hibákat elkövetni. Senkinek nem áll szándékában bénázni, bakizni, botladozni. A tudatos ember a kitaposott, egyszerű úton szeret járni, mert tudja, hogy az hová vezet, és hogy az út közben nem kell már szerencsére kínlódni. De az ember játékos lény is közben. Szereti megvariálni, megtrükközni a dolgokat, hogy ne váljanak unalmassá. Ha a világ legszebb utcáján sétálunk át tízezerszer, lehet, hogy minden alkalommal gyönyörűnek, csodálatosnak és varázslatosnak találjuk, de tízezeregyedikre már ugyanolyan unalmassá, lehangolóvá és kiábrándítóvá válhat az út, mintha egy elhagyatott borsodi zsákfalu poros utcáján bandukolnánk sokadszorra. Kellenek az újítások, az innovációk, az új tudományok beépítése a hétköznapokba. Kell, mert ettől (is) ember az ember: a jövőbe néz, variál, próbálkozik, kihívásokat teremt és győz le. Az élet, és benne a vállalkozás is tekinthető játéknak, amit az évek előre haladásával egyre magasabb szinten űzünk, de néha a játékba olyan balga lépések keverednek, amik az egész addigi eredményünket lenullázzák, és ezzel versenyelőnyhöz jutnak a riválisok. Azt gondolom, hogy az élet, amellett, hogy játék, hibák sorozata is, de nem mindegy, hogy olyan hibákat vétünk-e amiket rajtunk kívül mások észre sem vesznek, vagy olyat, aminek következtében…