S lőn a Google kereső, s lőn az ő hatalma nagy

Sokan nem tudják, de az internetes világ legátütőbb eredményei gyakran nem mások, mint lopott cuccok új köntösbe bújtatva.

Ha a mában bárki azt hinné, hogy a Google volt az első keresőmotor a világon, azzal közölném, hogy mi sem áll távolabb a valóságtól.

De mielőtt még belevágnánk a dolgok szaftos közepébe, csináljunk egy gyors történelmi áttekintést az Internet őskorától, hogy lássuk a távlatokat.

1969-ben rajzolták le először az úgynevezett APRANET sematikus ábráját, ami arról szólt, hogy hogyan tud két számítógépes egység úgy összeköttetésbe kerülni, hogy még kommunikálnak is egymással. Ez az ábra katonai célokra készült, mint ahogy az egész projekt is katonai és védelmi célokat akart szolgálni.

1973-1974-ben készült egy tanulmány, amiben először használták az internet kifejezést, és az már arról szólt, hogy az ARPANET-et sokkal szélesebb körben is lehet használni, nemcsak a hadászati kommunikáció fejlesztésére, de más állami szerveket is összeköttetésbe lehet hozni egymással, illetve akár civilek is rá tudnak csatlakozni a hálózatra.

Ezek után szinte évente következett valamilyen olyan technológiai vagy szervezeti áttörés, amik az informatikusok számára nyilván fejből idézendő események, de számunkra nem ezek a jelentőségteljes mérföldkövek.

Ahogy nőtt a hálózatra csatlakozó gépek és egységek száma, úgy növekedett exponenciálisan a rajta megforduló adatok számossága. Ha gyűjtöttél már adatokat a gépeden, és próbáltad már őket valamiféle hierarchiába is rendezni, majd hetekkel-hónapokkal később egy valamit konkrétan kikeresni közülük, akkor biztosan te is szembesültél már azzal, hogy a rengeteg adat közti keresgélés mennyire idő- és figyelemigényes.

Az adatok mennyiségének gyors növekedése már előre jelezte, hogy olyan irányba is fejlődnie kell majd az információ technológiának, amire eleinte talán kevesen gondoltak: a keresőalkalmatosságokat is fejleszteni kell.

1992-ben történt az az áttörés, amire külön emlékeznünk kell: ekkor nyílt meg az a típusú internet a nagyközönség számára, amit World Wide Web-nek, vagyis világon átívelő hálónak nevezünk, és ebből származik a weboldalak elnevezése előtt a www előtag. (Ennek nem kötelező a használata egyébként a domain név előtt.)

Ekkorra már millió számra volt tehető az elérhető dokumentumok száma, és gondolj bele abba, hogy keresgélni akarsz olyan adatok között, amikről tudomásod sincs… Hát, innen szép nyerni, gondolhatnánk.

Az adatmennyiség továbbra is exponenciálisan nőtt, és megjelentek a magánemberek és kisebb-nagyobb cégek által létrehozott független weboldalak.

Ha valaki létrehozott a weben egy oldalt, akkor azt már ugyanúgy csinálta, ahogy manapság történik:

– a http:// parancsot és a www. előtagot beírva, utána egy domainnevet és egy domain kiterjesztést odabiggyesztve, ezt a megfelelő rendszerekbe beregisztrálva életre kelt a honlap.

A http:// a TCP-IP protokoll, a weboldalakat kiosztó és elérhetőségüket kezelő rendszer parancssora. Ha ez nincs ott, akkor nem azt a parancsot adjuk, hogy „menj oda, nyisd meg”, hanem csak leírunk valamit.

A parancsok és utasítások kiadásához némiképp kódolási tudományra van szükség, de az 1992-es és utána következő években nemcsak „némiképp” kellett ehhez érteni, hanem 1000%-ig.

Minden weboldal kódból áll – régen is és ma is –, a vizuális megjelenítés pedig a böngészők dolga.

Igen ám, de annak idején, mikor elindult a publikus Internet, akkoriban NEM VOLT BÖNGÉSZŐ!

Bárki, aki létrehozott valamit a neten, meg sem tudta osztani másokkal, csak kódsorok futottak le, aztán vagy megjelent valami, vagy nem.

Ekkor a Windows-t fejlesztő Microsoft és az Macintosh-t fejlesztő Aple már nagyon ismert és elterjedt irodai munkára maximálisan alkalmas számítógépek voltak, de 92-93-94 tájékán eszük ágába se jutott még, hogy a számítógépeiket az Internetre is fel lehet csatlakoztatni, és könnyedén lehet rajtuk keresztül kommunikálniuk az embereknek, vállalkozásoknak, szervezeteknek.

Bill Gates 1995. december 7-én jelentette be, hogy böngészőt fognak fejleszteni a Windows-hoz, és ezzel megváltják a világot.

A probléma az volt ezzel, hogy már létezett független böngésző, a Netscape Navigator. 1994-ben indultak, és rögtön egyezkedtek a Microsofttal, hogy ők beemelik a rendszerükbe a Netscape böngészőjét, de egy jóféle kis tárgyalás után, amire mindenki másképp emlékszik (a Netscape-esek szerint a Microsoft emberei megfenyegették őket, a Microsoftosok szerint ők maguk voltak a megtestesült jóság), embertelen harc indult meg a böngésző piacon.

Annyira embertelen volt a harc, hogy a Netscape végül tönkre ment, a Microsoftot meg megbüntette az amerikai állam, mert kihasználta a túlhatalmát, hogy a saját, egyébként botrányosan rossz böngészőjét tukmálta a Windows-t használó felhasználókra, ezzel ellehetetlenítve más piaci szereplőket.

1994-ben a Yahoo nevű internetes cég is útjára indult, akiknek már volt egy igencsak ügyes keresőmotoruk, mindamellett afféle érdekes, színes katalógusként is működtek, miközben a világ legelső nyilvános, bárki számár hozzáférhető email szolgáltatását is ők nyújtották. (Az email maga 1972-ben jött létre.)

Ekkoriban dollármilliárdok forogtak a befektetők és a tőzsde révén az ilyen cégekben, ami hatalmas lufit fújt a piacon. Bármi, ami .com (dot-com) végződést viselt, aranyborjúnak tűnt a befektetők és a tőzsemachinánsok szemében. Ennek a lufinak – amit később Dotcom Lufinak neveztek – a fújása közben, 1998-ban jött létre a Google, két egyetemista srác, Larry és Sergey jóvoltából.

Egy garázsban kezdték meg az érdemi munkát, ahogy az a Szilikon-völgyben szinte kötelező elem, hogy minden nagyreményű cégnek apuka, vagy egy közeli ismerős garázsából kell kiindulnia.

1998-ra, mikor a Google elindult, addigra már hét keresőmotor létezett, köztük a méltán leghíresebb, és végül a legszebb kort megérő AltaVista. Az AltaVista 1995-ben jött létre, így három év előnye volt a később mindent vivő Google előtt, de az előnyét már csak további három évig tudta tartani.

Egy csomó jó, működő és hasznos dolog létezett tehát már a világban, többek között keresőmotorok is, amikor egy Sergey Brin és egy Larry Page nevű egyetemista úgy gondolták, hogy: (részlet a wikipédiáról https://hu.wikipedia.org/wiki/Google_LLC)

A Google pályafutása egy kutatási témaként indult. 1996-ban két, a Stanford Egyetemen tanuló PhD-s diák, Larry Page és Sergey Brin kifejlesztett egy elméletet, miszerint egy olyan keresőrendszer, amely a weblapok közti kapcsolatok matematikai analízisén alapul, jobb eredményekkel szolgálhat, mint a hagyományos társai. A rendszer beceneve eredetileg BackRub volt, mivel az egy oldalra mutató linkek számából következtetett egy weblap fontosságára. Egy Rankdex nevű keresőrendszer ekkor már működött hasonló stratégiával.

Mivel Page és Brin meg volt győződve afelől, hogy a keresés szempontjából leginkább relevánsak csak azok az oldalak lehetnek, amelyekre más, ugyancsak elég fontos weblapokról juthatunk el, elhatározták, hogy letesztelik tézisüket, így lerakták a keresőrendszer alapjait.

Tehát leraktak egy olyan alapot, kutatási céllal (talán), ami már létezett a Rankdex nevű keresőnél.

Létrejött a Google.com és így nézett ki:

 

Ezzel szemben a Yahoo így nézett ki kb. ugyanakkor:

 

Így folytatódik a wikipédia, néhány sorral lejjebb:

A Google az egyszerű kezelhetőség és a releváns keresési eredmények hatására rengeteg felhasználó tetszését nyerte el. A kulcsszavak alapján történő hirdetések szintén szövegalapúak, így a felhasználók még könnyebben megtalálhatják amit keresnek, sebességcsökkenés nélkül. A kulcsszavas hirdetések koncepcióját az Overture (korábban Goto.com) dolgozta ki, ezután kezdett a Google profitot termelni.

A vastagított részre tessék koncentrálni. Alig indul el világhódító útjára a matematikai, tehát maximálisan algoritmikus alapokon rangsoroló Google, mely legfontosabb rangsorolási információként a weblapokra mutató linkek számát tekinti, máris ott vagyunk, hogy „kulcsszavak alapján történő hirdetések…”

Nos, a fenti idézett bekezdés, és eközött a második idézett bekezdés között alig pár sor van a wikipédia szócikkben, mégis a nagy találmány ott volt elrejtve, amiről a sorok nem szólnak.

Először is, tisztázzuk, hogyan történik a keresés!

Ez annyira fontos információ, hogy ezt fejből illik majd tudni!

A keresőmotorok nem úgy működnek, ahogy a laikusok elképzelik, hogy amikor beírjuk a keresőmezőbe a keresett kulcsszót, például, hogy „virágkötészet”, akkor a keresőmotorok fogják magukat, és azonnal átnézik a teljes internetet, a másodperc tört része alatt analizálják az összes találatot, majd rangsorolják nekünk, és listába állítják.

Nem.

A keresőmotorok keresőrobotokkal ÁLLANDÓAN szkennelik az internetet, és egy úgynevezett INDEXBE gyűjtik a talált adatokat. A keresőmotorok minden szerintük fontos oldalt és infót begyűjtenek az indexükbe.

Ez olyan, mint egy hatalmas könyvtár, aminek a tartalmát folyamatosan töltik fel újabb és újabb könyvekkel, de közben sok robot azt is ellenőrzi, hogy a korábban felvett könyvek aktuálisak-e még, léteznek-e még, ugyanabban a formában léteznek-e, mint ahogy korábban bekerültek az indexbe.

Amikor te keresést indítasz a keresőmezőben, akkor a kereső nem az interneten keres, hanem a saját indexében.

Hogy mi kerül az indexébe és miért az kerül be?

Nos, ez a keresőoptimalizálás egyik első feladata, hogy be kell kerülni az indexbe, ez ugyanis nem egy magától értetődő, automatikusan működő feladat.

A kereső dönti el, hogy a teljes internet folyamatos átszkennelése során mit vesz fel az indexbe és mit nem. Nem vesz fel mindent, és olyan is van, hogy korábban felvett oldalakat kitöröl az indexből.

Tehát már az indexbe kerülés sem alanyi jog, és már ennél a lépésnél is erőteljesen szűrnek a keresők, hogy mi érdemes indexelésre és mi nem.

A legtöbb weboldal már itt elvérzi ezt a csatát.

De menjünk tovább, mert az indexbe kerüléssel még nem győztünk. Az csak azt jelenti, hogy bekerültünk a végtelen könyvtár egy poros polcára, aztán, hogy mi lesz velünk, hányszor fogunk az „olvasók”, vagyis a keresést indító felhasználók elé kerülni, az egy másik történet.

Itt lép a képbe a könyvtár szigorú, saját értékrenddel bíró, ezt az értékrendet a világra erőltető könyvtárosa.

A Google azzal az ötlettel indult, hogy az ő indexükbe azok a weboldalak kerülhetnek be, amikre eleve sok és értékes link mutat, és amikor valaki keresést indít, akkor a könyvtárosuk úgy teszi sorrendbe a találati listán a találatokat például az első oldalra, hogy aközött a 10, első oldali találat között is valamiféle hierarchiát állít fel a fontosságot és keresőszóval kapcsolatos relevanciát illetően.

Két fontos szempont létezett akkoriban: a kulcsszó relevanciája és a linkek számossága, ereje.

Ahhoz, hogy meg tudják állapítani két oldal közül, hogy melyik a relevánsabb a keresett kulcsszóra, először is megnézik a tartalmat, másrészt megnézik a rájuk mutató linkeket. Ezeket az eredményeket súlyozzák, és kijön az, hogy melyik a kedvezőbb találat az éppen keresést indító felhasználó számára.

Bár a kezdetekben ez nem volt túlkommunikálva, de a Google-nél már az indulásnál alapvetés volt az, hogy ha te, New Yorkban keresést indítasz a virágkötészetre, meg én, Budapesten keresést indítok a virágkötészetre, akkor nemcsak a földrajzi távolság miatt kapunk más találati listát, hanem az miatt is, amilyen eleve a saját felhasználói profilunk, milyen a felhasználói előéletünk, mi érdekelt korábban és mi nem. Például, ha te vásárolni szoktál a kereséseid után, akkor te a virágkötészetre keresve inkább boltok, virágüzletek találatait látod, míg én mindenféle leírásokat kerestem korábban, addig én a virágkötészetre keresve inkább leírásokat kapok a találati listán előre sorolva.

Tehát kiemelném: ez a törekvése már a kezdeteknél megvolt a Google-nek, csakhogy nem volt minden témában annyi különböző weboldal, hogy azokat olyan változékonysággal tegye a keresést indító emberek elé, ahogy szerették volna, de fontos tudni, hogy ez alapból fontos céljuk volt.

Az alapvetésük az volt, hogy jó szolgáltatást nyújtsanak, ami gyors és maximálisan igazodik az adott felhasználó igényeihez.

Nagyon fontos mondat, mert ez a világuralom első lépése, és ez az alapelvük vezetett oda, hogy már a 2000-es évek elején adatvédelmi aggályokat vetett fel a működésük.

A gyorsaságot az arcunkba is teszik.

Régebben sokkal erőteljesebben jelezték ki azt, hogy hány másodperc alatt hány találatot találtak, de ezek az adatok igencsak félrevezetőek. Egy oldalon 10 találat van, és ha elkezded végigkattintgatni, akkor a 12. oldal után már nem mutat találatokat, tehát hiába talált – állítása szerint – 1 140 000 találatot, a 12. oldalon konkrétan kiírja, hogy csak 116-ot talált. Vagy csak 116-ot tartott lényegesnek. Vagy nincs is több, de muszáj volt bekamuzniuk azt a nagy számot ott a legelején.
Persze erre az anomáliára a felhasználók már a kezdeteknél rájöttek, de az elmúlt 23 évben ez a kiírás valahogy nem akart onnan eltűnni, ki tudja, hogy miért.

Hogyan lesz ebből pénz?

A Google tulajdonosai, bár alapvetően kutatási céllal kezdtek el keresőmotort fejleszteni – egyébként mindössze 100ezer dollár kezdőtőkével, ami akkoriban egy ilyen profilú cégnek alig pár hónapra lett volna csak elég –, gyorsan rájöttek, hogy ebben van potenciál, és el kellett gondolkodniuk azon, hogy hogyan csináljanak belőle pénzt. Már voltak befektetőik is, de a dotcom lufi éppen kezdett kilyukadni – ez 2001-ben történt –, és a befektetők is azért fektettek be, hogy számítsanak majd a hozamokra is, tehát a monetizálás igencsak sürgető volt számukra.

Akkoriban két lehetőség adódott:

• hogy úgy nézzenek ki, mint a Yahoo, színesen, izgalmasan, kissé fárasztóan,
• hogy ne úgy nézzenek ki, mint a Yahoo, hanem úgy, ahogy a Google szokott: letisztultan, egyszerűen.

De ha nem színesednek, akkor miből lesz a pénz? Elvégre a hirdetők szeretnek minél tündökletesebbnek tűnni…

Nos, szétnéztek a szélesebb piacon, hogy mit csinálnak mások, és amikor meglátták egy apróhirdetéses oldalon, hogy azok hogyan sorolják előre azokat a hirdetéseket, amikért külön fizetnek a felhasználók, és hogyan emelik ki őket a tömegből kissé másabb vizuális megjelenítéssel, továbbá, hogy létezik az a technológia is, hogy csak akkor kell fizetni, ha kattintottak a hirdetésre – ez a PAY PER CLICK, tehát fizetés kattintásonként elv –, és akkor 2002-re megvolt az új találmány: Google Adwords hirdetési rendszer.

Igen, ám, de addigra annyi helyen mondták el, hogy semmi más nem számít náluk, csak a felhasználó megelégedettsége, hogy amikor megkapták a kérdést, hogy „és azzal mi van, hogy a hirdető mondja meg, hogy mit lásson a felhasználó, nem pedig a kulcsszórelevancia és a szupertitkos rangsoroló algoritmus?”, akkor hebegések-habogások közepette azzal magyarázták, hogy „Ha van egy vállalkozás, ami egy jobb ajánlatot ad a felhasználónak, mint a mi találati listánk, akkor lehetősége van megjelenni az oldalsávban.” (Akkor még oldalsávban jelentek meg hirdetések.)

Nagyon kilógott a lóláb, hogy mégis honnan tudhatná egy vállalkozás, hogy jobb ajánlatot ad-e a találati listánál, ha mindenkinél személyre szabott a találati lista, és azt, hogy ki mit lát, csak és kizárólag a Google tudja – meg az adott felhasználó?

Nos, az ilyen és hasonló kérdésekre mindig az volt a válasz, hogy „Ez már üzleti titkokat feszegetne, ezért nem válaszolunk.”

Ha jól belegondolunk, a Google nem más, mint egy apróhirdetési rendszer, csak sokkal nehezebb a kegyeibe férkőzni, mint például a Jófogásnak.

Olyan ügyesen ötvözték a máshol látott rendszereket, hogy alig pár millió dollárokat kellett kifizetniük a szabadalmi perek elvesztése után az eredeti feltalálóknak :).

De kit érdekelnek ezek a részletek, amikor itt van nekünk a Google és lehetővé teszi, hogy eljussunk a szakmánk, szolgáltatásunk, termékeink, vagy épp a személyünk iránt érdeklődő emberekhez?

Nos, amikor napi szinten olvasni arról, hogy a Google-t hogyan büntetik az Európai Unióban és az egyes tagállamokban is milliókra (euróban és dollárban számolva), akkor, ha visszatekintünk a kezdetekre, az azonnal felmerülő adatvédelmi aggályokra, a válasz nélkül hagyott kérdésekre, a kitérésekre, az üzleti titokra való hivatkozásaikra, igazából nem csodálkozhatunk azon, hogy a Google mindig is úgy működött, hogy a maga képére akarta formálni a világot, de még ennél is többet akart: a maga uralma alá akarta hajtani a világot. És ezt akarja ma is.

Miért szokták megbüntetni a Google-t?

Piaci fölénnyel való visszaélés miatt a hirdetési piacon: https://24.hu/tech/2019/03/20/masfel-milliard-euro-google-buntetes-europai-unio-bizottsag-antitroszt-adsense/

Piaci fölénnyel való visszaélés miatt az android kapcsán: https://www.napi.hu/tech/google-buntetes-eu-android.666390.html

Franciaország megbírságolta a Google-t adatvédelmi szabályok megsértése miatt: https://www.portfolio.hu/vallalatok/brutalis-gdpr-birsagot-kapott-a-google.311221.html

És még korábban azért, mert a találati listán előkelő helyen megjelenni óhajtó, ezért a célért rengeteg erőforrást mozgósító vállalkozások helyett a saját vackait tolta az emberek arcába a Google:

https://www.origo.hu/gazdasag/20170627-iparagi-unios-rekordbuntetes-var-a-google-ra.html

Ne feledjük: a Google jelenleg 23 éves, és a legutolsó linken található hírben leírják, hogy 7 évig tartott a nyomozás…

2019-ben kétszer is megbüntették a Google-t, és szerintem még fogják a következő években is, de ezek sok-sok évre visszanyúló tendenciák, amik azt jelentik, hogy azok a dolgok miatt, amikkel ma nehezíti meg esetleg az életünket úgy, hogy mi, földi halandók észre sem vesszük, azok miatt majd 7-8 év múlva lesz büntetve. De addigra mekkora hatalma lesz már?

„Öhm… oké, de mi köze ennek a SEO-hoz, amiért most itt vagyunk?”

Az a köze, hogy általában a keresőoptimalizálással kapcsolatos cikkekben, oldalakon, képzéseken és szakemberektől egy irreálisan rózsaszín képet kapunk erről a hatalmas birodalomról, ami már a világ java része fölött képes uralkodni.

Bármikor elvághat a vevőidtől, ahogyan bármikor olyanokat juttathat előnyhöz, akik érdemtelenek rá. Annak idején, 2010 táján egy dokumentum műsorban szembesítették a Google egyik emberét, aki engedélyt kapott nyilatkozni, hogy ha rákeresnek arra, hogy „holokauszt”, akkor az első oldalon kizárólag olyan találatokat ad ki a lista, amik tagadják a holokausztot és hajmeresztő összeesküvés elméleteket közölnek. A Wikipédia oldal csak a második lapon jött elő, de történészek és kutatások publikációi is csak valahol a második lap alján jelentek meg először.

Erre pironkodva a Google ember azt mondta, hogy „A felhasználó felelőssége az, hogy a találati listán kapott találatok tartalmát és mondanivalóját kellő kritikussággal kezelje.”

Ez 2010-ben volt, amikor választásokat és politikai eseményeket még meg sem próbáltak annyira szervezetten álhírekkel befolyásolni, mint most, a 21. század harmadik évtizedének elején.

Tehát amikor a Google azt mondta – és azóta is azt mondja –, hogy „A találati lista maximálisan alkalmazkodik a felhasználó igényeihez és szükségleteihez.”, és amikor szembesítik azzal, hogy ez nagyon nem így van, akkor az a válasz, hogy „A felhasználó felelőssége…”

A Google összességében nem a barátunk. Nem az üzlettársunk. A Google 23 év alatt megmutatta, hogy zseniális zsarnok: úgy uralkodik rajtunk, hogy mi azt igazából még óhajtjuk is.

A keresőoptimalizálásban nem lehet az a vezérlő csillagunk, hogy „Jaj, bárcsak szeretne a Google.” Mert nem fog. Az lehet a legjobb óhajtásunk, hogy „Jaj, bárcsak használna a Google…” mert csak arra képes, és arra is jött létre.

Milyen lenne az élet Google nélkül? Sokkal Yahoo-sabb. AltaVistásabb. Vélhetően tisztességesebb. Amikor 2004-ben elindult a Facebook, akkor az Internetes világban már alapvetés volt az, hogy elég csak más ötletét ellopni, a magánszféra és a személyes adatok szentségét konkrétan letojni és azzal boldogulni. Amikor Mark Zuckerberget szidjuk, előtte szidnunk kellene a Google alapítókat is.

És most itt élünk egy olyan világban, amit a sorozatos lopások, felelőtlenség, hazugságok, titkok, durva ellentmondások, pénzhajhászás és büntetések éltetnek.

Hát nem csodálatos? Költői kérdés volt :).

SEO Főzőcske, de okosan – SEO anyag 1. rész

SEO: A rangsorolás alfái és omegái – SEO anyag 3. rész

SEO: A nőfaló és társai – SEO anyag 4. rész

SEO Revolution – megoldás az összes SEO problémádra

Posted on: 2021-03-04, by : Vidi Rita